Csak hogy kedvenc írónőmet idézzem :)
Mert hát nem is én lennék, ha minden egyszerűen, hagyományosan és szabályosan történne nálunk. Kezdjük ugye a kisóvodással, aki juszt se küzd beilleszkedési zavarral, lévén, hogy fogantatása óta óvodába jár, gyakorlatilag reggelente az elköszönést is úgy kell kicsikarni belőle. Ám helyette ott a nagycsoportos, aki előszeretettel lóg még drága édesanyján a csoportajtóban. Aztán van egy második osztályos nagyfiú, aki ördögűzős jelenetekkel támasztja alá azon elmeháborodását, hogy ő utál úszni, a vizilabdát is utálja, és inkább lovagolni menne, és különben is focizni akar (no way...), majd edzésről hazatérve fülig érő szájjal mesél, aki 1 hete varázsütésre hang nélkül megeszi a szalámit, a sült sajtot a melegszenya tetejéről, meg még valami nagyon meglepőt, de az most nem jut eszembe. Ha ez a három süvölvény (akiket nyár végére már legszívesebben kiraktam volna valahova...) nem lenne elég, van ugye 7 macskánk, 3 kölyök nem kelt el még, és sajnos úgy látom érkezik az utánpótlás is... Na ez még mindig nem volt elég, a fiúk kitalálták, hogy csirkét akarnak (szárnyvágós projektben vettek részt nagyapámnál...), így aztán van 3 csirkénk is. A kiskert projekt is dübörög ezerrel. És hát szeptember lévén beindult az oktatás nálam is. Így aztán hogy teljesen megcáfoljuk a tévképzetet, miszerint normális család vagyunk, totális ámokfutásba kezdünk heti 2 reggellel amikor én hajnalban lelépek, heti 2 délutánnal, amikor 5 előtt 10 mp-el esek be a gyerekekért, heti 4 edzéssel, és 6 magántanítvánnyal. Mert nekünk így jó :D
A kiscsoportos és a nagycsoportos viselkedése nálunk is dettó ugyanez.
VálaszTörlésKábé két hete ment a tévében a szeleburdi család című film :) sok hasonlóságot véltem felfedezni:)