Esti mese helyett

Kicsit kitévedünk most a kronológiából, de mindenképpen szeretném megörökíteni a két történetet, amit ma mesélt el nagyapám. Nagy mesélő egyébként, de közel 89 év alatt történhet is az emberrel ez-az... Szóval ma sóhajtozott, hogy jó lenne, neki egy kiskutya, de nem lenne szíve itt hagyni, ha menni kell. Ez persze még odébb van, hiszen megígérte, a tizedik dédikét még megvárja, és még csak a kilencedik van úton. Na szóval a kutyahűségről kezdett mesélni. Menjünk időrendben. Régi parasztcsalád a mienk, mindig is tanyán éltek, természetesen nem kevés állattal körülvéve. Történt egyszer, hogy a déd-nagymamám kapott egy kiskutyát. A mama tífuszos lett az októberben megevett sárgadinnyétől, és olyan beteg lett, hogy be kellett vinni a városba, hogy az ottani házukban gyógyítgassák, nagyapám szavaival élve elég gyönge lábakon állt még a kórház, az 1920-30as évekről beszélünk. Amikor a mamát felültették a kocsira és elindultak vele a városba, a kutya is elindult, a földeken át. Épp körvadászat volt, heten lőttek rá, úgy tűnt senki nem találta el, de 6 hétig, míg a gazdája a városban gyógyult, a kutyát senki nem látta. Amikor a kocsi megállt a tanyaudvaron, a kutya ott volt mellette. Épen egészségesen, rejtély, hol volt ennyi ideig. Ez volt az a kutya, aki 16 évesen odadörgölőzött az éppen az állatokat itató nagyapámhoz, a bátyjához, majd elvonult az istálló mögé és kimúlt.
A másik történet nagyapám öccséhez "Ernec öcsém"-hez kapcsolódik. Neki is mindig volt kutyája. A háborúban hadifogságba került, az aktuális kutyája 4 évig várta haza. Még azon az őszön történt, hogy szintén körvadászat idején Enci bácsi répát szedett a földön, a kutya szokás szerint nem mozdult a lába mellől. Amint nem lőttek többet, a kutya a kerten át elindult haza. Egy vadász lelőtte. Akkor olyan idők jártak, hogy emiatt nem volt okos dolog szólni. Nem is szólt Enci bácsi semmit. Eltemette a kutyát, este fogott egy botot és elment hazulról. Jónéhány fácánnal tért haza később.  Tavaszig ezt minden éjjel megtette. 185 nőstényfácánt vitt haza. A következő ősszel a vadászok egymás fejét vakarták, hogy lehet, hogy előző évben nem győzték a puskát tölteni, most meg egy azaz 1 darab fácánt lőttek... No innentől kezdve soha nem szaporodott túl a fácán a környéken.
Szeretem nagyapám történeteit, mert az utolsó szóig igazak, és soha nem hiányzik belőlük a humor, az érzelmek. És az sem baj, ha egyiket másikat többször is meghallgatjuk. Ezek viszont teljesen újak voltak, ezért akartam leírni őket. Persze írásban nem jön ki nagyapám huncut humora :)