Fény az alagút végén

Nem is írtam még, Csanival kapcsolatban fejlemények vannak. A tavalyi negyedik asztmatikus történet végén végre kaptunk egy beutalót a pulmonológiára, ahol azonnal kiderült, hogy allergiás, nem is kicsit, konkrétan 4+... És hát szerencsére elég ritkán előforduló és jól elkerülhető dologra allergiás. Ó, igen, megnyertük! Háziporatka... Ja és asztma gyanú. Nem mondom, feladja a leckét, és az sem tetszik, hogy állandó gyógyszerei lettek, de végre talán tényleg pont kerül a végére és lesz egy kordában tartható ellenségünk a láthatatlan és legyőzhetetlen gonosz helyett.
Első alkalommal a doki 2 másodpercen belül vágta az arcomba: ennek a gyereknek aláárkolt a szeme, nagyon sápadt és rettenetesen sovány, anyuka, ez a gyerek anémiás! Szerencsére kiderült, hogy nem vérszegény, rendben van a vasa is, mindössze anyukája bőrszínét örökölte. És nem is kórosan sovány, határértéken belül van.
(Csak zárójelben, hogy azért elküldött minket a fülorrgégére, mert valamivel felülfertőzte magát a gyermek, óvoda, én így szeretlek...)

A szakma meg az alja...

Kende osztálya nem túl szerencsés. Már elsőben el kellett búcsúzniuk az egyik (egyébként imádott) tanítónőjüktől, a helyettes már nem kezdte el velük a második osztályt, aztán harmadikban a pedagógushiány miatt már nem csak a saját tanítónőik tanították őket, hanem a párhuzamos osztályok tanítói is. Ez abból a szempontból jó, hogy nem éri őket váratlanul amikor most ősztől már felsőben többen tanítják őket, nem túl szerencsés abból a szempontból, hogy sokkal kevesebbet vannak a saját (elég jó) tanítóikkal, és bizony a többi tanerő nem egyforma. Hogy finoman fogalmazzak. Bizony, az egyik kedves pályatárs nem a szívem csücske. Nem szeretik a gyerekek, ez tisztán látszik. Az én gyógyszerem azt hiszem akkor gurult el végleg, amikor a királyfik édesapja szem és fültanúja volt amint a kollegina kivágódik a teremből és azt üvölti a ledermedt osztálynak: Utálok hozzátok bejönni, utállak Benneteket!
Azt gondolom, hogy ilyen magatartást egyetlen magára valamit is adó pedagógus sem engedhet meg magának. Nem tudom, mi lehet a probléma, az tény, hogy a kitűnő gyerekem ebből az egy tárgyból nem lesz ötös. És nem is hajt. Mert úgysem fogja megadni. A szorgalmit nem csinálja meg, mert úgysem kapja meg a jobb jegyet.
Én mélyen szégyellném magam, ha az én óráimat utálnák a gyerekek, ha azt érezném, szűkölve várják a csengetést, hogy végre menekülhessenek. Azt meg nem gondolnám, hogy az a negyedik osztály rosszabb lenne a kisegítő iskola 7-8. osztályánál. Valahogy azonban én még soha nem éreztem azt, hogy ilyen fokú negatív érzelemnyilvánítást kellene eszközölnöm velük szemben. Nem és nem értem. És szűkölve várom az év végét, hogy menekülhessünk...