Kende osztálya nem túl szerencsés. Már elsőben el kellett búcsúzniuk az egyik (egyébként imádott) tanítónőjüktől, a helyettes már nem kezdte el velük a második osztályt, aztán harmadikban a pedagógushiány miatt már nem csak a saját tanítónőik tanították őket, hanem a párhuzamos osztályok tanítói is. Ez abból a szempontból jó, hogy nem éri őket váratlanul amikor most ősztől már felsőben többen tanítják őket, nem túl szerencsés abból a szempontból, hogy sokkal kevesebbet vannak a saját (elég jó) tanítóikkal, és bizony a többi tanerő nem egyforma. Hogy finoman fogalmazzak. Bizony, az egyik kedves pályatárs nem a szívem csücske. Nem szeretik a gyerekek, ez tisztán látszik. Az én gyógyszerem azt hiszem akkor gurult el végleg, amikor a királyfik édesapja szem és fültanúja volt amint a kollegina kivágódik a teremből és azt üvölti a ledermedt osztálynak: Utálok hozzátok bejönni, utállak Benneteket!
Azt gondolom, hogy ilyen magatartást egyetlen magára valamit is adó pedagógus sem engedhet meg magának. Nem tudom, mi lehet a probléma, az tény, hogy a kitűnő gyerekem ebből az egy tárgyból nem lesz ötös. És nem is hajt. Mert úgysem fogja megadni. A szorgalmit nem csinálja meg, mert úgysem kapja meg a jobb jegyet.
Én mélyen szégyellném magam, ha az én óráimat utálnák a gyerekek, ha azt érezném, szűkölve várják a csengetést, hogy végre menekülhessenek. Azt meg nem gondolnám, hogy az a negyedik osztály rosszabb lenne a kisegítő iskola 7-8. osztályánál. Valahogy azonban én még soha nem éreztem azt, hogy ilyen fokú negatív érzelemnyilvánítást kellene eszközölnöm velük szemben. Nem és nem értem. És szűkölve várom az év végét, hogy menekülhessünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése