Bréking nyúz!

Iszonyatos öregedésbe kezdtünk apjukkal, nem véletlen számolgattam én tegnap az ősz hajszálaimat... Kendének megmozdult az első foga, ő nagyon boldog és mindenféle keményekbe harap, hátha, mi meg lelkibetegek lettünk.

A mai nap tanulsága

Az, hogy azonnal visszaülsz a lóra, csak kis része a gyógyulásnak. A következő alkalom, amikor lóra ülsz, ugyanolyan betyárnehéz.

Már megint a legkisebb...

Bár ugye ez nem annyira meglepő, ő van abban a korban, amikor csomó újdonsággal lepi meg párásodó szemű eleit.
Sztori námbör van:
beszélgetés résztvevői Apa, Anya, Csani
Cs: Apa!
Anya: Igen, ott van apa.
Apa: És ő kicsoda?
Cs: Anya. ... Én i(s) anya!!!

Sztori námbör tú:
Zsombi betyár, vagy nevezzük talán Atom Antinak (by ovi), esetleg Pumuklinak (ezen elnevezés 1 óra múlva okafogyottá válik, megszabadítjuk a lobonctól) lebukfencezik a szülői ágyról, szívettépő zokogás, görögdinnyényi könnyek, anya átölelve vigasztal. Legifjabb érkezik, terepet felmér, huncut szemvillanás, gyermek földön elterül, hangos "zokogással" feltápászkodik és teátrálisan kinyújtott karokkal szintén karomba zuhan, ott némileg röhögve tovább zokog. Anya nem némileg röhög...

Már reggel

olyan rossz érzésem volt. Amikor a piacon láttunk elhúzni egy mentőhelikoptert, ez csak erősödött. Pár perc múlva a koraszülött mentőnél már a hideg futkosott a hátamon, és könny szökött a szemembe (mint mindig). Fel is ívtam a hugom, mint mostanában ilyen eseteknél mindig... Persze csak jó hírei voltak, Bendegúz végre hajlandó enni rendesen, nem is sokkoltam a hívásom okával. Ebéd előtt nem sokkal, helikopter zajt hallottam, nagyon nem is figyeltem először, a katonai gépek felettünk szoktak elszállni. De ez sokkal közelebbről és sokkal hosszabban hallatszott. Kimentem az udvarra, már vert a víz, mentőhelikopter volt, leszállóhelyet keresett. Tőlünk kb. 50 méterre szállt le. Kende nagyon izgalomba jött, neki nyilván ez csupán érdekesség volt. Pár perc múlva láttam jönni a mentőt is. A fiúk kimentek az udvarra, hogy lássák, mikor indul a madár. De a madár nem indult. Bejöttek ebédelni, állítólag hallották, egy idős nénit ütöttek el... Befejeztük az ebédet, még mindig semmi. Én már egyre rosszabbul voltam, mert Kende folyton kérdezgette, mikor indul már el. És én tudtam, semmi jót nem jelent az, hogy még itt van. És egy borzasztó párhuzam fészkelt az agyamba. Május végén apósomért egy órán át küzdöttek, várta a helikopter, de végül sajnos már nem vihette el. És ez a borzasztó érzés egyre fokozódott, már nem tudtam könnyek nélkül válaszolni Kendének. Végül kb 1 óra múlva elindult a helikopter, Később kiderült, egy 20 éves lányt vitt, a szomszéd utca sarkán ütötték el, a Fiat erősebbnek bizonyult a biciklinél. Nincs még hír róla, de az érzéseim nem lettek jobbak. Utálom az ilyen napokat...
Frissítve: meghalt a lány :(

Na ezen is túlestünk

OK, igazából csak én. Viszont én szó szerint. Jelen állapot szerint csak a büszkeségem sérült komolyabban...

ÉN

Nem, nem rólam fog szólni :) Csanád kezdte el használni önérvényesítésének fontos eszközét. Határozottan vicces, amikor reggel megkérdezem ki kér kakaót, és a három fiú kórusban válaszol: én! én isz! ÉN I!
A fotókon, tükörben és létszámellenőrzésnél is mondja. És nem csak ezt, kétszavas mondatokat hallok tőle! Ma majdnem leszédültem a székről, amikor ebédnél (2 tányér paradicsomleves után) a raviolit kóstolva közölte velem: NEJJÓ! Nem ízlett neki, nem is ette meg. Ezt is, azt is, itt is, ott is, ide is, oda is, ott van. Ezeket mind használja. A legújabb szavak a lufi, csúszik (fóbiája a vizes padló...) elcsúszok, csiga, heló, oké, és amin ma reggel borultam meg, amikor kiküldtem köszönni a fiúknak: JÓGEGE! Jó reggelt kívánt imádott, bálványozott és mindenben utánzott bátyjainak. Tegnap kiment az udvarra, én bent molyoltam valamit, de kinéztem, és kerestem. Ült a padon, felnézett valami nagyon fontos bütykölésből, és mosolyogva csak annyit mondott : NÉ! Valami kis vacakot nézegetett. Hihetetlen, milyen okos, és hogy mennyit jelent az, hogy "sokadik" gyerek.

Tente anya

Nem tudom, nem írt még senki tanulmányt a "Tente baba" kezdetű klasszikusról??? Komolyan mondom, hipnotikus hatással bír... Általában a második versszaknál jelentkeznek a kezdeti tünetek: szemdörgölés, ásítozás, rebegő pillák. Majd néhány ismétlés után a teljes kóma. Félelmetes, hogy mindig elérem vele ugyanazt a hatást...
De ha már altatás: komolyan mondom, több, mint egy hetembe telt, hogy észrevegyem, Nyunyuka magával vitte az ujjszopást. Döbbenetes, hogy azóta egyszer sem láttam a kezét a szájában, kivéve mikor a 16. kis szenya foga bújt ki. Végiggondolva, amíg Nyunyuka él, soha le nem szoktattam volna az ujjszopásról... Néha kísértésbe esek azért, hogy Eriberitől zokogva kérjem, intézzen nekem Nyunyut, főleg mikor második órája játszuk a "feküdj le kicsim aludj szépen ne gyere utánam azonnal feküdj vissza" verklit, és csak az segít, ha mellé fekszem, és még így is én alszom el hamarabb...

Hoztam valamit :)

Hoztam nektek egy fotót Sokforgós Feketeszemű Bendegúzról :)

Megérkezett

Sz. S. Bendegúz 47 centiméterrel és 2550 grammal megérkezett közénk. Én vagyok a legboldogabb nagynéni :)

Kívánság

Esti meseolvasás, a mese utolsó mondata: Te mit kívánnál, ha neked is lehetne 3 kívánságod?
Kende: "Hát azt, hogy meglegyen Nyunyuka..."

Kemény

Kemény napokon vagyok túl, sokféle értelemben, de egy az, ami igazán fontos. Annyit mondogattam itt is, hogy Csanád milyen nagy fiú már. Hirtelen tényleg sok minden történt vele, hiszen eltűnt a kiságya, nagy, új ágyon alszik. nincs már babakocsija (csak egy kis futkározós), és bekövetkezett egy tragédia is, a drága Nyunyuka elhalálozott, ezen a fórumon is kísérjék átkaim a "kedves megtalálót". Én ezen utóbbin úgy bestresszeltem, hogy herpeszem is lett, a gyerek üvöltött egy hosszú napon keresztül, legtöbbször szívesen mellé ültem volna zokogni. Aztán azt láttam, hogy megnyugodott. Meggyászolta a barátját, de túl van rajta. És akkor elgondolkodtam. Miért lehet az, hogy engem ez az egész jobban megviselt. Rájöttem, hogy ez fontos része annak a nagyon kemény melónak, amivel próbálom túlélni azt, hogy egy hosszú, rettentő fontos korszak véget ért, már semmi nem lesz olyan, mint eddig. Nem jön újabb kistesó, aki ilyentájt jönni szokott. A babadolgoktól"megszabadultam", hiszen mindent odaadtam a testvéremnek, hogy Bendegúzt várja ezentúl mindaz, ami eddig az én gyerekeimet. És igen, most nem nagyon látom a billentyűket. Mert nagyon nehéz ebbe beletörődnöm, még akkor is, ha én döntöttem így, és tudom, hogy jól döntöttem. Az elmúlt hét évem köszön most el tőlem. Persze, a gyerekeim itt vannak, elég hangosan követelik a részüket az életemből, de kismama és szoptatós anya és kisbabás már nem leszek. Magamban zokogva nézem, hogy lassan iskolás lesz a nagyfiam, hogy igazi óvodás lett a kicsi, már nem az én kicsikém, és a pici sem pici már többé, kisfiú lett a babából. Én mindig utáltam a változást, még ha tudom is, hogy nem feltétlenül rossz, sőt. De nem akarom elengedni (persze el fogom) a gyerekeim kiskorát. Mert nagyon szerettem, annak ellenére, hogy már erősen levegőért kapkodok néha, és felnőtt témájú felnőttekkel folytatott beszélgetésekre és találkozókra vágyom. Kemény harcot vívok magammal, magamban, nem tudom Bendegúz hamarosan érkezése ezt milyen irányban fogja befolyásolni. Már csak 3 hét hivatalosan :)