Kemény

Kemény napokon vagyok túl, sokféle értelemben, de egy az, ami igazán fontos. Annyit mondogattam itt is, hogy Csanád milyen nagy fiú már. Hirtelen tényleg sok minden történt vele, hiszen eltűnt a kiságya, nagy, új ágyon alszik. nincs már babakocsija (csak egy kis futkározós), és bekövetkezett egy tragédia is, a drága Nyunyuka elhalálozott, ezen a fórumon is kísérjék átkaim a "kedves megtalálót". Én ezen utóbbin úgy bestresszeltem, hogy herpeszem is lett, a gyerek üvöltött egy hosszú napon keresztül, legtöbbször szívesen mellé ültem volna zokogni. Aztán azt láttam, hogy megnyugodott. Meggyászolta a barátját, de túl van rajta. És akkor elgondolkodtam. Miért lehet az, hogy engem ez az egész jobban megviselt. Rájöttem, hogy ez fontos része annak a nagyon kemény melónak, amivel próbálom túlélni azt, hogy egy hosszú, rettentő fontos korszak véget ért, már semmi nem lesz olyan, mint eddig. Nem jön újabb kistesó, aki ilyentájt jönni szokott. A babadolgoktól"megszabadultam", hiszen mindent odaadtam a testvéremnek, hogy Bendegúzt várja ezentúl mindaz, ami eddig az én gyerekeimet. És igen, most nem nagyon látom a billentyűket. Mert nagyon nehéz ebbe beletörődnöm, még akkor is, ha én döntöttem így, és tudom, hogy jól döntöttem. Az elmúlt hét évem köszön most el tőlem. Persze, a gyerekeim itt vannak, elég hangosan követelik a részüket az életemből, de kismama és szoptatós anya és kisbabás már nem leszek. Magamban zokogva nézem, hogy lassan iskolás lesz a nagyfiam, hogy igazi óvodás lett a kicsi, már nem az én kicsikém, és a pici sem pici már többé, kisfiú lett a babából. Én mindig utáltam a változást, még ha tudom is, hogy nem feltétlenül rossz, sőt. De nem akarom elengedni (persze el fogom) a gyerekeim kiskorát. Mert nagyon szerettem, annak ellenére, hogy már erősen levegőért kapkodok néha, és felnőtt témájú felnőttekkel folytatott beszélgetésekre és találkozókra vágyom. Kemény harcot vívok magammal, magamban, nem tudom Bendegúz hamarosan érkezése ezt milyen irányban fogja befolyásolni. Már csak 3 hét hivatalosan :)