Van nekem egy gyerekem, már hat és fél éves is elmúlt. És ezzel a rengeteg sok élettapasztalattal a háta mögött mégis olyanokat mond, hogy az ember ül, néz és úgy marad. Mint ma is például. Szerencsére figyelmeztettem a tanítónőket ezen hajlamára, így az iskolai okosságai eljutnak hozzám. A gyermek ül az ebédlőben, körülötte másik 100 gyerek hangoskodik, cserélődik, pörög ezerrel. Ő meg ül az asztalnál, forgatja a poharát, majd komótosan megszólal: Tudod, Nóra néni, akárhogy mozgatod a poharat, a víz mindig egyenes marad...
A hétvégén a temető is megihlette: Anya, tudod, nem élünk örökké. Mert ha örökké élnénk, ki lenne itt a temetőben? Úgy kellene, hogy csak azok halnak meg akik betegek meg ilyesmi... Mondjuk itt leállítottam, túl sok túl fájdalmas dolog történt az idén :(
Viszont volt egy olyan gondolata, amit soha nem fogok elfelejteni. Vacsoránál ültünk éppen, tehát semmi magasztos körítés, semmi idevágó téma nem került elő, ő mégis ült egy darabig csendben, a saját kis világában elmerülve, majd így szólt: Én a világ végéig fogok majd élni. Csak nem ebben az emberben.
Ó Istenem! Csak felét tudhatnám annak, amit ő tud....
Tudod, kedvesem, nekem még a lúdbőröm is lúdbőrzik a gyerekeink kijelentéseitől... pusza
VálaszTörlés