Nagyon nehéz döntést kellett hoznunk, illetve én hoztam a döntést, vagy már nem is tudom, kissé zavaros. A lényeg, nincsen már kutyánk. Visszaadtuk a srácnak, akitől elhoztuk, azzal a reménnyel, hogy nálunk jobb gazdát talál majd neki. Nagy falat volt nekünk elsőre ez a kutya. Felnőtt kankutya, nehéz előélettel, még ha mindig is családnál élt. Nekünk soha nem volt még kutyánk. Macskáink viszont igen, nem is kevés, az én idegeimet felőrölte a folytonos gyomorgörcs, mi lesz a cicákkal, ha egyszer nem lesznek elég gyorsak. Szóval voltak olyan kis apró nüanszok, amik nem tették felhőtlenné a kapcsolatunkat. De ezzel még valahogy elboldogultam volna. A nagyobbik baj az volt, hogy nem tudtuk kielégíteni a figyelemigényét. Én rosszul voltam attól, hogy egész este az ajtó előtt nyüszít, és az aki a falkavezér és akire még valamennyire hallgat, ezt kb madárfüttynek érzékeli. Ha nagyon meleg van, ha esik, ha nincs kedvünk, ha nem jó a csillagok állása, nem megy sétálni. Azt gondoltam, ő ennél többet, jobbat érdemel. Nehéz végül nem is a döntés volt, hanem az, hogy tényleg elment. Hiányzik. De mindenkinek jobb így. Nagyon remélem, hogy majd neki is.
Az erősített meg végül abban, hogy helyesen döntöttem, ahogy a fiúk reagáltak erre a dologra. Nem keresik. Nem hiányolják. Kende a 2 hónapja eltűnt cicáját a mai emlegeti, mennyire hiányzik neki. A kutyáról soha szó nem esik. egyikük szájából sem. Zsombort kérdeztem a minap, hiányzik-e neki Rege. Azt mondta igen, de amikor megkérdeztem, mi hiányzik neki, mi volt a jó a kutyusban, nem tudott válaszolni. Kendét nem is kérdeztem, tudom, hogy ő attól boldog, hogy megtarthat így egy kiscicát.
Nap mint nap belebotlunk a dolgaiba, és nem jó érzés, de lassan könnyebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése