M.

Úgy tervezem, a legkisebb királyfi nevét ezzel fogom kiegészíteni.
É..... M. Csanád. Szerintem jól hangzik. Bár nem tudom mennyire lesz rá büszke felnőttként. Miért? Hát, nem voltam vicces kedvemben, amikor ezt kitaláltam...
Szóval hogy mit is takar az M. M, mint motolla. Napközben még hagyján, mindaddig jól elvagyunk, amíg nem kezdi el rángatni a karom, amikor mondjuk kézzel esetleg itt a gépen írok. De a lefekvés az egy kész rémálom. A szándékkal nincs gond, boldogan indul aludni miután kiosztotta a megfelelő számú puszikat. Le is fekszik szépen, bár előtte még népszámlálást tart. Minimum a cicának és a csacsinak meg kell lenni. Lefekszik. Ez tart kb 1 másodpercig, onnantól jön a motolla rész, úgy fél órán át. Átszámoljuk az állatkákat. Át is rendezzük őket. Ki vesszük a párnát, mert nem férnek tőle az állatkák. A párnát haladéktalanul vissza kell tenni. Kell a cica. Azt begyűri maga alá. Kell a másik cica is (kesztyűbáb). Azt is begyűri. Meg a csacsit is. Hol van a cica? Megvan, örülünk. De hol a csacsi? Azt is előbányásszuk. Megszeretgeti a bocis párnát. Eldobja, nem kell. Lefekszik. Azonnal visszaköveteli a bocis párnát. Meg a csacsit is. Megnézi, még mindig megvan a bárány is. A fél állatkertet megint begyűri maga alá. Lefekszik. Nem kényelmes, pózváltás. Kiszedem a rátekeredett takaró alól. Lefekszik. Megpróbálom kipattintani az ágy két széle közül, mert keresztben beszorult. Lefektetem, betakarom. Kezébe adom a macskát. Elveszem a hozzám vágott párnát. Megfenyegetem. Újra betakarom. Leszedem a fejéről a takarót. Lassan elcsendesedik. Bámulom az akváriumot, várom, hogy becsukja a szemét. Nem nézek oda, nem szabad. "Nem. Nem, anya nem. Nem, anya nem, anya nem." De igen, figyelek rá, megsimogatom, betakargatom. Nézem hogy kergetőznek a halak. Amikor már pár perce egyenletesen szuszog, megpróbálok kiosonni. Ha túl korán, kezdhetem elölről.
És mostanában minden este ez a program. Akvárium nélkül már megőrültem volna...