Nem is én lennék...

Tegnap este valami belémnyilallt úgy 8 körül. Talán a gyermek látványa rémisztett meg, talán a hanyag anya kissé kínos fílingje. Mindenesetre közöltem az elsőszülöttel, hajvágás, MOST. Hosszú hetek óta halogatjuk, tüsi haját már gumizni tudnám... Nevezett kötelességtudóan vérnyogott és menekült, végül amikor elkaptam (igen üldözni kellett) azzal az ígérettel, hogy utána tanulunk, le lehetett ültetni a székre. Amikor az első csíkot levágtam középen, még jobban elszörnyülködtem. Nem is látszott ilyen hosszúnak. A szörnyülködés később sem hagyott alá, mert maradt az egy csík, a hajvágó vasárnap este 8kor megadta magát. Na mármost a gyerek így nem mehet óvodába. Már a kocsiban ülve felhívtam a hugom, bár tudtam, hogy nincs neki, de gondoltam hátha vannak csodák (sokkal jobban mondjuk nem jártam volna, mert messzebb laknak a Boltnál). Nincsenek, mehettem vásárolni. Viszonylag kevés véráldozattal megúsztam, nagy boldogan be is rohantam a szerzeménnyel és rekordgyorsan ledózeroltam a subát a gyerek fejéről. Nem, nem túlzok a subával, tényleg egyben maradt a lenyírt haja... Megnyugodva tértem nyugovóra. Reggel a férjem hangjára ébredtem. Már ez is fura volt, általában csak egy puszit kapok. A hang azt közölte velem, hogy van egy rossz, meg egy jó híre. Na ez már annyira nem hangzott jól, hogy mindkét szemem kinyitottam (ez tőlem igenis teljesítmény). A rossz hír az, hogy este bedugva felejtettem az ülésfűtést, így lemerült az akkumulátor. A jó hír az, hogy viszont tök jó meleg volt, mikor beült. Majd amikor megkérdezte, hogy elmegyünk gyalog az óvodába, vagy szóljon apukámnak, már meg is tudtam szólalni: megoldjuk... Megoldottuk, ezt is. Meg még mást is, lásd fentebb...