para

mert ilyen vagyok... tudom, hogy rettentő korai még bármi ilyesmin gondolkodni, de én akkor is parázok... A bajom az, hogy pár hónapja rászoktam a háton alvásra, amire egyébként eddigi földi pályafutásom alatt képtelen voltam. Valahogy azonban most így alakult, és elhanyagolhatónak nem mondható méretű cickóim nem panaszkodtak emiatt;)... Ámde. Hogy ne legyen egyszerű az élet, véna káva inferior szindrómám van. Ez alapesetben nem okoz ugye gondot. Ám ha az ember lánya kismama... Az tudományosilag úgy van, hogy hanyatt fekve a baba nyomja a nagy májvénát, miáltal anya és szerelmetes magzata sem jut elég oxigénhez. És miáltal Kende meg én erről a kis bibiről elég ronda körülmények közt szereztünk tudomást, talán jogos a para. Hogy majd a vége felé egyszer fogom magam és hanyatt fekszem... És nem lesz visító gép ami bárkit riasztana. Jól van, tudom, hogy kissé irreális... De most épp ez nem hagy aludni...