szeptember 1.

Hű, hát, elég jó kis nap volt... Reggel Kendét elvittük oviba, vittünk mindent, jó kedvvel is ment, nem is akart hazajönni velünk akkor. Miután leadtam (nem volt egyszerű, 20 kisovis kezdett aznap, nem kis kavarodás meg sírdogálás volt a folyosón...) gondoltam egy merészet és elmentem Zsombival a védőnőhöz, remélve nem kell órákat várni, elvégre a szabi utáni első napja volt. Szerencsénk volt, volt rám ideje, megírta a kiskönyvet, lemérickélt, mérhetetlen mennyiségű paírt kitöltött, és megkaptam a beutalóimat is vérvételre, belgyógyászhoz. Vérnyomást is mért, pulzusom világbajnok, 55. Még épp dobog a szívem :))) Viszont volt egy olyan mondata.... Vigyázzak majd rá, hogy ne nagyon hízlaljam fel a babát, mert ugye a hasfalam... És ezt mégis hogy gondolta????? Fogyózzak? Kezdjek dohányozni? Kedvelem a védőnőt, de ritkán ilyen marhaságok szaladnak ki a száján. Sebaj, nem is válaszoltam. Az első lépcső megvolt, de a remek rendszer szerint ezekre a beutalókra orvosi pecsét kell, amiért heti 2 nap lehet befáradni a kórházba. Ez mondjuk pont olyan nap volt, de már késében voltunk. És persze reggel a nagy rohanásban Zsombi az éjszakai pelusban maradt, ez már eléggé sokat veszített nedvszívóképességéből eddigre (jujj de finoman fogalmaztam :D) tehát hazarohantunk átöltözni... Végülis még ott volt a doki, lepecsételt, aláírt mindent. Zsombival az ölében! Együtt nyomták a pecséteket, a védőnőnek is segített ott gépelni, roppantul meg voltak vele elégedve. Főleg a doki, aki megjegyezte neki, hogy "olyan jó húsban vagy, mint anyád". Azt se tudtam hirtelen sírjak vagy röhögjek... Mindegy, ezen is túl voltunk. Haza, ebéd, szunya. Egyszer csak felriadok, nézem az órát, 10 perc múlva 4. Talpig leizzadtam, felkapkodtam a ruháim, Zsombit gonyosz álnok módon legszebb álmából kirángattam, kocsiba be, "padló"gázzal irány az ovi. Lelki szemeim előtt zokogó, szemrehányó gyermek, aki már nem is akar velem hazajönni... Óvoda előtt autó leállít, és ekkor a rádió a következőt közli: "HÁROM óra van." Én megsemmisülök, verem a fejem a kormányba... Odabent félkómás gyermekem próbál a szájába találni az uzsonnával. Megörül nekem, majd megkér, mi is menjünk ki az udvarra a többiekkel, és maradjunk olyan sokáig, míg ők. Anya végkép magába zuhan... Mondanom sem kell, milyen friss voltam a nap további részében, Zsombi milyen nyűgös volt estig, Kende milyen "rossz" volt a túl sok élmény miatt. És pihentető alvás helyett Zsombiüvöltés éjjel :(