a szülinapos

Hogy elrepült ez a néhány év... Még élénken emlékszem a műtétre, ami kellett ahhoz, hogy elinduljon hozzánk. A rémületre 12 hetesen, amikor azt hittük, elveszítjük. Az érzésre, amikor 19 hetesen  végre láttuk az arcát, és még ezét-azát :) A sürgésforgásra, amikor majdnem nagy baj lett( kedves szülésznő miután megkérdezte mi a fenének vagyok ott, az én városomban nem lehet szülni... mindenórásan hanyatt fektetett a CTG-én, és csak a  visító gépnek köszönhetjük, hogy még élünk...) a másnap reggel elöntő magzatvízre, Életre a kórházi cuccban, a szomszédban üvöltöző, káromkodó, rugdosó tizenéves "anyára", aztán a hordágy, pityergő hozzátartozók, lift, műtő, elbillentett ágy, hogy ne féloldalas legyen az epi..., csípés, rángatás, nevetés, majd az én kiscicám maszatos, gyűrött arca, ami ijesztően pont olyan mint az apjáé :))) a véres maszkos doki (köldökzsinórból megkínáltuk), majd a végre boldogságkönnyes apa, és apuék, az első találkozásunk Kendebendével, amikor a nagy egymásbafeledkezésben elfelejtettem cicivel kínálni, az első "fürdés" műtét után, séta a posztopról a gyerekágyas osztályra, az első pelenkázás, a nincs tejem, a tápszeres recept amivel elengedtek és amit soha nem váltottunk ki, hazafelé első szopi az autóban, és aztán még 20 hónapig. És mi lett abból a kis csomagból? 3940 grammal és 49 centivel látta meg a napvilágot. Most 17,5 kiló és 109 centi. És mennyi minden eközött a 2 nap között. Tanultunk, sokat. Egymástól, egymásról. Egy csoda. Egy okos, szeretnivaló, erős egyéniség. Nem könnyű vele, de mindig jönnek percek, amik miatt megéri. Nagyon szeretlek, kisfiam!