Köszönöm

Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, de most Vörösbegy torokszorító posztja megadta a végső lökést. Hogy leírjam, köszönöm. Köszönöm annak, akit ez illet, hogy ekkora ajándékot adhatok a gyerekeimnek, amit sajnos kevesen. A nagypapák, nagymamák, és igen, a dédik csodás ajándékát. A mi gyerekeink különösen "szerencsések", hiszen 2 nagymama és nagyapa helyett 4 nagymamájuk és 3 nagyapjuk van. Kölcsönös imádat van, azt gondolom, ez mindenkinek gazdagabbá teszi az életét. Azt pedig egyszerűen szavakba sem tudom önteni, és már a könnyeim is elindultak, mit jelentenek egymásnak a dédikkel. Zsombi minden nap menne, minden nap könyörög: "Mama, Tata!" csak menjünk már. És én nagyon boldog vagyok, amikor elnézem őket. Tata 87 évesen boldogan vezeti a kicsiket a kakashoz, a tyúkokhoz, beszedik a tojást, megbeszélik a világ dolgait. Mama szőlőt szed nekik, barackot pucol, kekszet hoz, mesél. Nézem őket, és elfog valami nagyon szomorú érzés. Amekkora ajándék ez nekik, akkora bánat lesz, amikor már nem lesz kihez menni, kinek örömet vinni. És ott van még Dédi, aki ha nem látja őket, a fényképükkel beszélget, ha ott vannak folyton aggódik a testi épségükért, gyönyörködik bennük, és mindent megtesz nekik.
Kicsit szomorú érzés, de a tudat, hogy ezt megadhatom nekik, ennyivel gazdagabbá, teljesebbé tudom tenni az életüket, hálával tölt el. Így hát újra csak: KÖSZÖNÖM.