Soha nem gondoltam, hogy
valaha ezt fogom mondani, sőt, némi megvetéssel gondoltam azokra, akik
mindenféle indokkal külön hálóban alszanak a életük párjától. 11 év e
gyüttélés és 6 év házasság után arra a pontra jutottam, éljen a külön
háló. Mert nagyon szeretem az ín hites uramat, de lehetetlen vele egy
légtérban aludni. Biztos, hogy most a zállapotom miatt érzékenyebb
vagyok (konkrétan egy HP), és egyébként is nehezen alszom el. Zuram meg
horkol. Eléggé. Szóval így történt, hogy a mikor végre a héten
megnyugodtam Minikét illetőleg (róla egy következő posztban bővebben) és
mint olyan alhattam volna nyugodtan és nagyot, 1 óra egyre dühödtebb
forgolódás végeztével kicsattogtam az előtérbe, kihúztam a kanapét, és
ott hajtottam álomra a fejem. Ez így rendben is lett volna. Ám az
előtérben 3 óra ketyeg... Valamint gyermekeim nehéz éjszakával
küszködtek, ezért előbb az egyik, majd a másik is mellém vándorolt. Nem
volt ez annyira nagyon kényelmes... Másnap azonban Élet (egy gavallér)
önként és dalolva (na jó inkább fogcsikorgatva...) vonult ki, így
legalább hódolhat azon (általam rettentően utált) szenvedéylének,
miszerint a tv-n alszik el. Ez rendszeres volt gyermektelen létünk
során, én morcosan vártam mindene este, hogy végre alaludjon,
kikapcsolhassam a tévét, és én is alhassak.
Szóval visszakanyarodva a jelenhez,
saját ágyamban isteni jókat alszom végre. És a gyerekek is anyakímélő
üzemmódban működnek. Éjjel :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése