Egyszer volt egy elképzelés egy bejegyzésről. Arról, hogy kikészít a
két fiú. Ez elnapolódott, valahogy nem volt annyira fontos már. És
mostanra eljutottunk oda, hogy már nem is érvényes. De leírom, mert ez
is velünk történt. Mert az történt, hogy a fiúk nagyon de nagyon örültek
a közös szobának és ágynak, olyannyira, hogy esténként nagyjából másfél
óra őrjöngés végén (nem kevés szülői fenyítéssel fűszerezve)aludtak el,
általában 11 óra körül. A délutáni alvást olyan szinten bojkottálták,
hogy ha nem választottuk őket szét, estig kaszinóztak. Ma van azonban a
harmadik olyan este, amikor minden különösebb fegyelmezetlenség nélkül
elaludtak. Idáig azonban összekrétázott ablak, folyton kapcsolgatott
kislámpa, rengeteg emeletről levadászás, emeletre visszazavarás és
fenyegetőzés vezetett. De ezt is túléltük. Már csak a délutáni alvást
kell abszolválnunk. Hétközben nincs gond, Zsombi egyedül elalszik. A
hétvégék neccesek. De mire fontos lesz, ez is rendben lesz.
Csanádnak is visszakaptuk minden ruháját már, száradnak. Én is kész
vagyok nagyjából, hiszen holnap betöltjük a 36 hetet. NST, és UH holnap.
Ma már állítólag ki volt fordulva a szám is... Én ezt arra fogom, hogy
tegnap eljutottam arra a pontra, amikor semmi de semmi türelmem nem volt
az önfegyelmhez. Ettem ami jólesett. Ez reggelre eléggé láthatóvá vált,
konkrétan megijedtem a saját arcomtól a tükörben. Kezem lábam michelin
babára hajazott, és a mérleg is 1 kg pluszt mutatott. Majd megint erős
leszek, de előbb még túl kell élnem a csütörtököt. Eltemetjük a
nagymamám. Nagyon fura, mert sokszor van olyan érzésem, hogy ja tényleg,
csütörtökön temetés, de kit is temetnek? Á, nem az én mamám, neki semmi
baja. A hugomnak volt igaza, amikor azt mondta, azért érzünk így, mert
itt van velünk, bennünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése