Önzés

Sokszor nem látjuk, nem gondoljuk, nem is hisszük, és nem ismerjük be, hogy így van, de bizony önzők vagyunk. Néhány napja én is ebbe a hibába estem, hangot is adtam ennek itt. Nem gondoltam akkor, hogy ez ilyen rövid idő alatt megváltozik bennem. Nem hittem, hogy ez velem megtörténhet. Az én életem eddig nem ilyen volt, és hiába tudtam, hogy egyszer ez is el fog jönni, nagyon nehéz elfogadni. Azzal próbálom most magam "vigasztalni", hogy hálás lehetek, amiért ennyi mindent kaphattam. És nagyon hálás is vagyok. De nagyon nehéz most nekem. Én, aki mindig igyekeztem magam irányítani a sorsom, most tehetetlen vagyok, és ez is fáj. De sokkal jobban fáj az, hogy elveszítek valakit, aki nagyon fontos nekem. A nagymamámat, akire 32 évig mindig számíthattam, és akinek most én nem tudok segíteni. Tessék megint itt az önzőség...
Búcsúznunk kell és a búcsú mindig fáj. Mert önzők vagyunk, mert mindig akarunk még többet. De már nincs több. Mert ez a rettenetes kór megint győzni fog. Elmondhatalanul szomorú vagyok.